Két katona balladája (Műballada)

Két katona balladája
(Műballada)

Ketten mennek egymás mellett.

Nem szólnak, és nem beszélnek.

Egyik szeme ifjú lányt lát,

Emel épp egy szalma bálát.

„Mit csinálsz te itt a pusztán?

Miért süppedsz férfimunkán?”

Mint meglátják két orcáját,

Batyujukat mind ledobják.

„Árva vagyok, senkim sincsen,

Apám, Anyám barna földben,

Nincs testvérem, nincs kedvesem,

Nincsen, ki nekem segítsen.”

Ifjak szíve majd megszakad,

Látva őt, e teher alatt.

Tovább mennek, nem maradnak,

Egymáshoz egy szót se szólnak. 

Aztán május szép idusán,

Egyikre Nap holtan talál.

Keze s lába rég hideg már,

Megölték egy bús éjszakán.

Az asszonyok értekeznek,

Ki tehetett ily bűntettet?

Nem volt neki haragosa,

Ki az, ki vesztét akarhatta?

Szerelmes szív, szerelmes szív,

Élettel és halállal vív.

Az akarta eltemetni,

Hogy már ne tudja szeretni.

2012.11.14.

Új szelek országútja

Új szelek országútja

Fortyog a nemes aszfalt. A terméketlen kavicsra országutat épít.

Az új szelek országútját teríti le… de vajon az merre tart?

Az építkezés mellett markoló ordít csendesen, mert hát ki hallja?

S a nagy feketeség alatt, szépen lassan emelkedik a part.

Az a sok szép virág, mit a kő most elfed, valaha méhek porozták.

Azt a sok apró bogarat, mik köröttük röpkedtek, valaha gyermekek fogdosták.

Élettel volt telt még ezelőtt, de most betemeti valami új;

A „jövő” országútja, mely „nekünk” épül, s a távolba nyúl.

Ki tudja, milyen jövőt építenek, sárga trikós, punnyadt munkások?

Ők sem tudják, csak rakják és rakják, mint kivezényelt flótások.

És majd ha elkészül, vaj’ ki léphet rá a frissen feketedő bársonyra?

Mi biztosan nem, hisz az út nem felénk tart, teljesen máshova.

Jönnek majd öltönyös urak, akik diadalittasan tapodják,

S „távozz”- t intenek, elmehetsz, te fáradt munkás.

De mit szóljon a kis virág, kinek életét letörték?

Ő már soha többé nem fogad, csengő bongó méhecskét.

Oh mond meg nekem, te vándor, ki erre jársz,

Te, mint hallgatag, balga szemlélő, mond, oh, mit látsz?

Látod e a réten a gyermeket, s a nevető kabócát?

Hallod e, amit én; a poszáta románcát?

Vagy csak letarolt rengeteget látsz,

S utadat csak posvány hőbörgés kíséri?

Ha jártál már itt korábban tudod, amit én.

S látod ez, mitől anya a gyermekét félti…

Sötét fellegek cikáznak az égen,

A vihar már közeleg,

S amikor a felhők teljesen összeérnek,

A méreg eső megered.

Fuss hát te balga vándor, fuss el innen, amilyen messze csak tudsz!

Jobb, ha vissza sem nézel, s mögötted minden ajtót becsuksz…

2014.01.24

Szősz e még

Szősz e még

Szősz e még álmokat, lobbanó esteken?

Hallgatag mormolsz e vágyódva, verseket?

Régiben, mikor még hittél… mindenkit szerettél,

Minden egyes este, imával feküdtél.

Gőgös lettél aztán, szemedre fátyol szállott,

Ajh, be féktelen, oltottad a lángot,

Éktelen vicsorgó, nyikorgón csikorgó

Ajkadról porlott folyton a szitokszó.

Hasztalan a gyermeki álom, ha nem teljesül,

Az életed pehely villanydrótján, keselyű ül.

Mert keserű a lélek, hogyha varázs lengi körül,

Úgy tűnik, hogy kincs, pedig halál marja belül.

Hová lett, a gyermeki ifjú, ki egykoron voltál,

Ki bízott és vágyott, a jó élet útján?

Akkor még magad feddted, ha szálka szúrta szemed,

Most már benne a farönköt észre sem veszed.

Nem hiába félsz hát, ha baj van, ki véd meg?

Papírból, és homokból, nem csinálhatsz istent.

De persze, szépítsd csak, ha úgy tetszik, fesd be arannyal,

Nem mással szúrsz ki, egyedül magaddal.

2014.01.24