Az ítélet
termei
Kinyitom a
szemem, felébredek. Vajon hol lehetek? Körülöttem minden tiszta, mintha egy
nagy mezőn lennék, de a fény olyan erős, hogy szinte megvakít. Látok magam
körül egy kő kört, de nagyon fényes, inkább oda sem nézek. Mi lehet ez a hely?
Miért vagyok itt? Emlékeim szűkösek. Legutóbb… már nem emlékszem rá. Valakik
kopogtattak az ajtón. Nem jut eszembe más, de most nem kereshetem az
emlékeimet, mert lehet, hogy ez a hely veszélyes. Ám ekkor másik gondolatom
támad. Talán halott vagyok, és ez a mennyország maga? Nem értek semmit magam
körül.
Végül
elindulok. Csak kis léptekkel haladok, a fű, alattam nagyon puha, kényelmes
rajta járni. Most veszem csak észre, hogy nincs rajtam cipő. Ruhám fehér, majd
megvakít ez is. Egy nadrág és egy fehér ing van rajtam, de cipőm nincs. Meg-megállok,
s miközben szemem megszokja az erős fényt, kirajzolódnak előttem a tárgyak.
Tőlem balra például egy pad van. Mondanom sem kell, fehér. Jobbra egy fehér
szobor van és egy oszlop, melyen egy üres virág láda van. Mindenhol fehér,
fehér, vakító fény, könnyezni már nem tudok, kiégett belőlem, ha pislogok csak
rosszabb, ha becsukom a szemem, akkor pedig elviselhetetlen. Így az arcomra
teszem a kezemet. Most érzem csak, hogy annak valamilyen fura parfüm illata
van. Honnan jöhet az illat? Hiszen nem érintettem semmit… Majd magam sem tudom
miért, lehajtottam fejem a fűre. Annak volt ilyen illata. Kicsit megpihenek,
kezeim az arcomon, fejem lehajtva.
Gondolkoznom
kell, mit tehetek. Csak úgy mozoghatok itt bármerre is, mintha vak volnék, így
semmi értelme az egésznek… Emlékek támadnak fel bennem újra, de csak halvány
foszlányok. Magam előtt látom azokat, akik kopognak az ajtómon. Öltönyös
emberek, akik… több nem jut eszembe. Majd látom, hogy a kertemben ülök, s
felnézek az égre, ahol 2 fekete madár száll, körözve fölöttem, mintha valami
őrszemek lennének, mintha engem kutatnának. De mi köze ennek az öltönyösökhöz?
Áh! Hagyom a gondolkodást, véletlenül megint kinyitottam a szememet, és most
még jobban éget. Közben egyre melegebb van itt. Mennem kell, nem maradhatok. El
kezdek ide-oda szaladni, mint egy őrült, mint egy eszeveszett randalírozó. Ha
most valaki kívülről látna engem… biztosan egy elmegyógyintézet szökött
fegyencének tartana, de nem tehetek mást.
Valami van
a fűben. Valami kemény, mintha egy kőtábla lenne. De ez nem csupa fehér, a
betűk feketék, tökéletesen kivehetők, bár égett szememnek ez mit sem számít
már. Egy szöveg darab, az áll rajta: „ha ezt vállalja, ezért cserébe, akkor”.
Hátrahőkölök hirtelen. Megint fejembe szökkent egy halvány foszlány. Az
öltönyös urak egy papirost tesznek elém, ami valami szerződés lehet, és komoran
néznek rám. Megint csak ennyi jut eszembe, semmi több, hiába töröm a fejemet.
Visszahajolok, de a szöveg már nincs ott, hanem egy nyíl, amely egy sötét
pontra mutat. Elindulok felé, az pedig egyre közeledik. Egy ajtóhoz érek, ami
végre nem fehér. Egy kis pihenés a szememnek, de az ajtó zárva. Talán a pokol
kapuja lehet, de nem hiszem, mert ha az a mennyország, ahol most vagyok, akkor
inkább kísértsen a lelkem örökké! Eszembe jut az üres virágcserép. Becsusszan
fejembe egy réges régi történet. Egy anyóka mondja nekem, aki állítólag
többszörösen megjárta a halált, hogy figyeljek, mert a mennyben a
virágcserepekben mindig van virág. Ez a különbözteti meg a hasonmásoktól,
melyek többsége gonosz céllal készül. Most már kezdem érteni. Ez biztosan
megtévesztés akkor, ha az anyóka szavai igazak lehetnek.
Az ajtó még
mindig zárva van. Mi nyithatja ki? Körül nézek, s a vakító fény eltűnt,
valójában egy kis teremben vagyok, ami még mindig fehér, de nincs fényforrás.
Azonban sem az oszlop, sem a pad, sem a szobor nincs itt. Csak egy kis fehér
terem, egy ajtóval. Megint emlékek, benne előttem van az a bizonyos szerződés,
s most ezt olvasom; „hibázott, ennek az árát meg kell fizetnie”. Vajon mit?
Erre nem tudom a választ. Megijedek. A fejemben felelevenedett szöveg részlet
hirtelen megjelenik a falon. Közelebb megyek és egy falba épült szekrényt
látok, rajta a szöveggel. Óvatosan mozdítom meg az ajtaját. Ahogy kinyitom,
benn látok egy kulcsot, fölötte egy címkével: „A 46. terem kulcsa”. Megfogom, s
megpróbálom, kinyitja-e az ajtómat. Igen, kinyitja. Óvatosan bemerészkedek.
Ahogy beérek, a földön látok még egy kulcsot, felveszem. Erre az van írva „A
47. terem kulcsa”. A jobb kezemben tartottam. Ez a helység, amiben közben
vagyok, csak halvány fényekkel van megvilágítva. Az ajtó után egy rövid folyosó
van, majd utána egy hatalmas, tágas, fedett tér. A bejárati folyosóval szemben,
körülbelül kétembernyi magasságban jól olvasható a felírat „46. terem”. Lassan,
óvatosan lépek. A márvány hideg. A hely valami ősi, dicsőséges helyre
emlékeztet, de a végére érek, ahol megint egy ajtó vár engem. Nincs zárva,
bemegyek.
Itt is halvány fények vannak, de
ezek más jellegűek. Elég meleg van idebenn. Becsukódik mögöttem az ajtó. Nem
baj, gondolom, elindulok, mert nem látok veszélyt. Ám hamarosan érzem, hogy a
levegő telítődik párával. Egyre melegebbnek érzem a levegőt. Fojtogat. Most
fojtogat ez a környék. Megyek a folyosón szépen lassan, de vizet érzek alattam.
Mocsaras jellegű, nagyon nehezen megyek benne. A folyosó falai végig ugyan
olyanok. Kőből vannak, nyirkosak, de nagyon nehéz közlekednem itt,
nekitámaszkodok. A falon tapintok valamit. Egy kőtábla. Rápillantok, majd
megjelenik benne az emlék, hogy az öltönyös urak fenyegetően néznek rám, én
pedig érzem magamban a félelmet, ahogy a széles szemüket rám meresztik. Mire
feleszmélek, a kőtábla ismét üres. Valami büntetésből vagyok itt talán, lehet,
hogy ezeknek az embereknek nem tettem meg valamit, de lehet hogy ez is csak
valami furcsa kényszerképzet.
Lassan kiérek a folyosóról.
Nagyon hosszúnak tűnik az út. Alig bírok mozdulni, minden centiméter egyre
nehezebb, a lábaim elnehezültek. Kín keserves minden mozdulatom, amivel haladni
akarok, kénytelen vagyok megállni. Magam sem tudom miért, a bal nadrágzsebembe
nyúlok. Egy papírt találok benne. Össze van gyűrve és átázott. Kihajtogatom, s
szépen lassan kirajzolódik előttem a tartalma... Vagyis kirajzolódna, ha sok
minden lenne rajta. A papíron valami kopott szöveg áll, csak pár szót lehet
kivenni. Például azt, hogy „fela” majd egy kis kopást követően, hogy „tok”.
Talán az lehet, hogy feladatok. Igen, biztosan! Ez alatt pedig valami
felsorolás szerű mondatok, s mindegyik végén táblázatszerűen halványan pipa,
vagy x látható. Bár kopott, de több benne az x, mint a pipa, mondhatni, egy
pipa van, a többi mind x. Zsebre teszem újból, majd ismét kimerítő küszködés
jön. Végre sikerül kiérnem. Itt elkanyarodik a folyosó, s a kanyar után egy
ajtó, melyet a folyosóról nem lehetett látni a kanyar takarása miatt. Ismét
előveszem a papirosomat a zsebemből. Amint matatok, valami apró tárgyat érzek
az ujjaimmal. Még egy kulcs! – lepődök meg -. Ami azt illeti, már kezd
összeállni a kép, ugyanis a kulcson a 48. terem neve szerepel. Nem tudom mitévő legyek. A kopott fecnire nem
is figyelek már. Egyszerűen visszacsúsztattam a nadrágomba, de lesz vele ami
lesz.
Gondolataim támadtak. Vajon ezek
a számok mit jelentenek? Miért nem 1- től kezdődnek? Vajon ezeket a bizonyos
előző termeket már megjártam, csak nem emlékszek rá?
Nem tudok ezen gondolkodni, túlságosan ijesztő talány ez
nekem. Inkább bemegyek ezen az ismeretlen ajtón, azzal a kulccsal, ami a jobb
kezemben volt mindvégig. Vajon benn mi vár rám? Újabb szörnyűség? Amint
betérek, látom, hogy ez megint egy ártalmatlan terem. Kisebb, mint az előző, de
ugyan olyan fények vannak benne. Itt egy plafonról lelógó tábla jelzi a terem
számát. Bár ez a terem is nyugalmat sugároz, ez engem most elcsüggeszt. Meddig
kell mennem? Mit kell tennem? Ha ez büntetés, miért kaptam pontosan?
A termen
ismét átérek, ahol most nem egy ajtó, hanem egy csapóajtó van a földön.
Kinyitom újdonsült kulcsommal, és lemászok. Egy létra kezdődik. Elindulok
lassan, lefelé. Egy akna vesz körül, le nem tudok nézni, a szűkös hely miatt.
De nem is nagyon akarok, ahogy lejjebb érek, egyre hidegebb van. Kiérek az
aknából, s egyszerre süvítő szél mindenütt, hófúvás támad, és közben fagypont
alá megy a hőmérséklet. Sietve megyek le a létrán, most már le tudok nézni, de
a fehér hófúváson kívül semmi sem látok. A létra fémből van, könnyen átfagy,
amit érzek is. Végtagjaimat mintha jégre tenném, de ez rosszabb. Ez sugározza a
hideget magából, már az arcomon is érzem, szépen lassan átfagy mindenem. Nem
bírom, legszívesebben ordítanék, de azzal is hőt vesztenék. Amúgy pedig már
erőm sincs hozzá, hogy üvöltsek. Mindenem megfeszül. A lépcső egy sziklafalra
van erősítve, fél méterre vannak a fokai a faltól. Ekkor veszek észre valami
furát a falon… Egy újabb kulcs lóg, a 49. terem kulcsa. Először örülök neki,
hogy ismét vége ennek a helynek, de a következő pillanatban már arra gondolok,
hogy a szörnyűségek teremről teremre fokozódnak, ott vajon mitől kell félnem. Megráz
a gondolat, olyannyira, hogy kissé megingok. Az egyensúlyomat elvesztem egy
pillanatra, és megcsúszok a létrán. A kezemmel nem bírom tartani, megpihenni
sem tudok, ez nem csoda. Nem sokat zuhanok, mert lábam beleakad a létrába, de
közben a súlyom visz tovább. Szörnyű fájdalom, remélem nem tört el semelyik
csontom sem. Üvölteni továbbra sem tudok, a hideg pedig… nincs rá emberi szó,
mivel ki lehetne fejezni. Egyszerűen mennem kell tovább, bár a lábaim mintha
kősziklák lennének, a fájdalmat pedig mintha egész testemben érezném. Végre,
leérek valahova. Ismét egy folyosó, és egy újabb ajtó. Az ajtó előtt egy
lábtörlő szerű szőnyegdarab. Piros és fekete színű, a széle nem ép, tépett.
Felemelem, és alatta van újdonsült rémálmom, az 50. kulcs.
Bemegyek az
ajtón, kinyitom a kulcsommal, hatalmas, tágas tér. Nem fedett, az ég látszik,
de a csillagok nagyon furák. Nem számít, rájuk nézek és egy cseppet megint
visszakapok jó kedélyemből. Kicsit elidőzök itt, de valami hajt, indulnom kell!
Mire a terem végére érek, sok emléket látok megint, de nem az öltönyösökről.
Régi mendemondák ezek, melyek különös büntetésekről szólnak, s olyanokról, akik
ezeket megjárták már. Olyan emberek ezek, akik azután teljesen megváltoztak,
valami nem evilági dolog költözött beléjük, mintha nem is emberek volnának.
Talán én is épp ezt járom körbe? Nem tudom.
A terem
végén itt egy szűk fedélszerű valami van függőlegesen, a falon. Felnyitom, s
egy hatszögű csatorna tárul elém. Csak az elején látom, hogy milyen. Az ajtó
becsukódása után sötétben kell kúsznom, hiszen a csatornában nem hogy állva,
ülve sem férnék el. Ahogy végigmegyek különös érzések fognak el. Először hallok
a szél hangján kívül más hangokat. Ezek ördögiek. Nem bírom lelkileg,
összeroppanok. Megyek, megyek a csatornában, kúszva, nagyon lassan, egyre
lassabban. Úgy tűnik, ez a rész az érzelmekre hat. Minden rossz emlékem,
élményem előjön. Újak generálódnak, halottnak érzem már magam, mintha a lélek
elhagyna.
Ezután
felgyorsulnak az események. A csatorna szélesedik. Már lehajolva közlekedek
benne. Ahogy megyek előre, szinte már folyosó. Futni kezdek, a velem egy együtt
utazó rossz érzésekkel. Majd újra ajtó. Benyitok rajta. Ez egy nagyon kicsit
terem, inkább szoba, sőt, mondhatni mellékhelység. A fény itt pont jó. De itt
időzni sem tudok. Az 50. terem felírat a terem végi ajtóra van vésve. Sietve
benyitok. Ami elém tárul, kínzó, tényleg az eddigi legrosszabb. Egy hatalmas
mély lávakürtő van, körülvéve sziklákkal, alul pedig a fortyogó láva. Keresztül
csak egy függőleges, vasrács vezet, mely széles ugyan, de ritkák a
keresztülfekvő vas fokok. A forróság elviselhetetlen. Alulról a fortyogó láva
égeti az arcomat, a kezemet, a lábamat. A ruhám nem véd meg, majdhogynem az is
felgyullad. Mögöttem a vas olvad, ha nem akarok beleesni, sietnem kell. Első,
hogy a halálfélelem is megkerül. Nem látom a végét, a homályba vész. A vas
pedig csak olvad. Kezd utolérni az olvadása, amikre lépek már félig
megolvadnak, nem tudok elég gyorsan futni. Behajlik alattam a vas, s közben a
talpamat forrázza. Úgy érzem, elolvad, és leválik a testemről. Egy óvatlan
mozdulat, megcsúszok. Zuhanni kezdek, egyenesen a lávába. A zuhanás hosszú, a
másodpercek egyre lassulnak, de nem pereg le az életem… de hiszen mindjárt meg
fogok halni! Ahogy ezt magamban kimondom, érzem ahogy arcom kisimul,
megnyugszik. A halál síri nyugalma üli meg lelkemet és testemet, vége, végre
vége a szenvedésnek. A forróságot már nem érzem. Belesek a lávába. Ezt a
pillanatot szinte élvezem már. Meghaltam?!
Most megint felébredek. Csak álmodtam az egészet? De hiszen ez éppen így kezdődött el! Tényleg
csak álmodhattam! Nem tudok másra gondolni. Boldog vagyok, hogy felébredtem,
épségben, de ugyan ekkor furcsa érzetem támad, és néhány kérdés ötlik fel
bennem, ahogy körülnézek. Miért fáj a szemem meg a lábam? Mi ez az idegen ház? Majd
a zsebemben matatok az után a fecni után, hogy megvan-e még. Azonban a
zsebemben újra kulcsformát érzek,jaj, ne, ekkor pillantom meg a falon. „51.
terem” …
2010
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése