Bezárt madár
Vas kalickában mond,
oh, milyen az élet?
Szemeden fátyol,
szívedben méreg.
Nem érted, de kérted,
hadd maradj még,
Így van az éberség
álomban rég.
Etetnek, itatnak, baj
odabent nem érhet,
Mi lesz Veled akkor,
ha gondozód nem éltet?
Ki véd majd meg, ha
páncélod eltörik,
Támadhatsz Te bárkit,
rozsdán ez nem segít.
Sajnálnálak érte, de
ezt sem engeded,
Zártságnak tényét
régóta retteged.
Kinyitnám az ajtót,
szállj hát el szabadon,
Ehelyett lovagolsz
hasztalan szavakon.
Elhagynák sokan
életüket érted,
Nem engeded nekik, s
utána meg kérded,
Mi jogon mondja, hogy
kihasználtad őt,
Vádolod, vádolod, de
nem hajtasz főt.
Pedig Te okos vagy,
tudod mi a való,
Érzed azt szívedben,
akármilyen maró;
Elkövetett vétkedért,
más bizony nem old fel,
Ruházhatod akárhogy,
isteni szereppel.
Bezzeg mindig jöttél,
hogy igazad tápláljam,
Aztán mikor eltért,
rendesen megjártam.
Sebeim felfedtem, s
kis ápolást, ha kértem,
Fontosabb volt néha
az öncél vagy az illem.
Tudod Te is jól, hogy
„világod” ingatag,
Egyszer, ha leomlik,
jaj, akkor mi marad?
Norma és viselkedés a
kalickád fala
De azt meg marja az
emlegetett rozsda.
E sorok érted szólnak, nem haragszom rád,
Hiába tagadtat engem
minden vád.
Remélem kedves,
egymásra találunk,
Hibáztam én is, talán
megbocsátunk.
2013.07.26.
